Ezen írásos anyag Dr. Milkovits István tanulmánya (1984.), melyet
kisebb filmvetítéses, gyönyörű példákkal illusztrált a Filozófiai Vitakör
2021. november 19-i találkozóján, megértetve a jelenlévőkkel
a valódi természet- és környezetvédelmet.
A természetvédelem
az emberi faj önvédelme azáltal, hogy a környezetünkben élő élőlényeket
megóvjuk az emberi tevékenység káros hatásaitól. Az emberi élet azért
lehetséges itt e Földön, mert megvannak az emberi életfeltételek. A levegő
összetétele, a testünk 90 %-át alkotó víz minősége és a táplálékul szolgáló
szerves anyag termelődése mind-mind annak a függvénye, hogy rajtunk kívül, még
milyen élőlényekkel élhetünk együtt.
Az ember ilyen
természetű önvédelmének öt alapelve van: 1.
Az indikátor-elv, 2. A
génbank-elv, 3. Az egyensúly elve, 4. Az élő múzeum elve, 5. A környezetvédelem elve.
1.
Az indikátor-elv
Amikor a XVIII.
Század közepe-táján még nem létezett postabélyeg, de az emberekben megvolt a
gyűjtőszenvedélyre épülő hobby-hajlam – Angliában divatba jött a lepkegyűjtés.
(Ennek a nyomai máig élnek. Alig-alig láthatunk olyan angliai lakásbelsőről
készült fényképet, amelyen ne lenne - valahová a falra akasztott képek között
elhelyezve - egy-egy bekeretezett lepkegyűjtemény.)
A gazdag gyűjtők
csillogó, ritka, nagy méretű trópusi lepkékkel igyekeztek elszomorítani a rájuk
irigykedő, szegényebb társaikat – mert meg tudták vásárolni a méregdrága
példányokat is. A gyerekek meg lepkehálóval rohangáltak – és a felnőtteket
utánozva, a legközönségesebb hazai lepkéket próbálták bekeretezve a falra
akasztani.
Él Anglia-szerte
(egyébként nálunk sem ritka, de ott igen közönséges) egy lepkefaj, amelyet
igazán nem volt nehéz begyűjteni. Minden gyereknek sok-sok példánya volt
belőle. Ez a fehér nyírfalepke – a Biston betularia.
Van ennek a
lepkének egy érdekes tulajdonsága. Rejtő-színe van. A nyírfa kérgéhez nagyon
hasonló, fehér alapszínén fekete pettyek vannak – ugyanúgy, mint ahogyan azok a
nyírfa kérgén is jelen vannak. Ezt kihasználva működik rejtőzködő ösztöne – úgy
tud rásimulni a nyírfa kérgére, hogy a táplálékot kereső - és az éppen rá
vadászó - madarak nem veszik észre.
Néha azonban
megfordul a szárnyán a színek aránya. Törvényszerű genetikai folyamat révén úgy
összeolvadnak a fekete pettyek, hogy emiatt az egész lepke fekete színben jön a
világra. (Paradox – de így van, ez a fekete színű fehér nyírfalepke.) Neki,
bizony, nincs rejtő-színe. De a rejtőzködő ösztöne működik. Ő is rásimul a
nyírfa fehér kérgére – és ott azonnal feltűnik a lepke-formájú fekete folt. A
madarak máris észreveszik – és el is kapják.
Emiatt a fekete
színű fehér nyírfalepke olyan nagyon ritka volt, hogy csakis a leggazdagabb
gyűjtők tudták beszerezni.
Aztán – egy-két
évtized múlva megindult az angol nagyipar. Égbeszökő kémények kezdték okádni a
fekete füstöt, a kormot, meg a levegőt igencsak szennyező gázokat. Szállt a
korom, és szép lassan rárakódott mindenre. A házakra, a szobrokra – meg a nyírfák
fehér kérgére is. A fehér nyírfák – egyre feketébbé kezdtek válni.
A változást
elsőként a lepke jelezte. A lepke-börzén egyre olcsóbban lehetett hozzájutni a
fekete példányokhoz. Úgyannyira, hogy mire a XIX. század közepe-táján kialakult
az ún. black country ([fekete város] Manchester, Liverpool, Leeds környéke),
már olcsóbb volt a fekete, mint a fehér példány.
Aztán
bekövetkezett az első emberi tragédia. Az óceán felől érkező pára nem köd
formájában csapódott ki, hanem rátelepedve a szálló füst- és koromszemcsékre,
olyan vízburokba csomagolt kolloidot képezett, amely korábban teljesen
ismeretlen volt. Ezt nem lehetett belélegezni, mert a benne lévő kén irritálta
az emberek (meg minden élőlény) légzőszervét. Savas hatása miatt marta a
nyálkahártyát – és (ezt a kolloidikát ismerők értik) a lebegő szemcsék - egymást
taszítva - igen nehezen ülepedtek. (Angliában új szót is találtak ennek az
újfajta képződménynek az elnevezésére: összevonták a smoke (füst) és a fog
(köd) szavakat, és megszületett a smog (szmog) szó, amely máig része, immár a
világ minden élő nyelvének!)
Szállt hát a
szmog, és 1879 és 1882 között – az akkori sajtó szerint – Közép-Anglia fölött egyszer
sem sütött ki a Nap. Hogy ezt a mondatot mennyire kell szó-szerint érteni, vagy
mennyire nem – azt nem tudjuk. De azt igenis tudjuk, hogy annyi időre biztosan
nem sütött ki egyszer sem, hogy az akkor várandós kismamák – elegendő
D-vitaminhoz juthattak volna. Egyre több és több kisgyerek jött a világra úgy,
hogy a magzati csontfejlődéshez szükséges vitamin hiánya miatt – torzult csontvázzal
született. Púpos, tyúkmellű, karikalábú, - sőt végtaghiányos gyerekek tömege
származott akkor Angliából. Ezt a betegséget máig angol-kórnak nevezzük (persze
ez nem az angolok betegsége – minden D-vitamin hiányos gyermek megkaphatja; csakhát
– akkor ez a betegség Angliában abszolút jellemzővé vált).
Aztán
szállt-szállt a szmog (a „ködös Albion” fehér ködtakarója átláthatatlan, szürke
fátyollá változott, és hírhedtté tette emiatt az egész országot). Végül
bekövetkezett az 1954-es nagy londoni szmog. Ekkor néhány nap alatt több ezer
ember halt meg – főleg öregek, csecsemők, és valamilyen légúti betegségben
szenvedők – a belélegzett szemcsékben lévő kénessav hatására bekövetkező
tüdő-ödéma miatt.
Kénytelen volt
összeülni a Parlament. Határozatot hoztak, és törvényben elrendelték, hogy
minden füstokádó kéményre tisztító berendezést kell felszerelni. Megszabták a
levegőtisztasági normákat – és amelyik cég ezt nem teljesítette – azt
egyszerűen leállították, bezáratták.
Miközben a
Parlament tárgyalt – csak úgy teljesen mellékesen, mindenféle külön hangsúly
nélkül –, az egyik képviselő feltett egy kérdést:
„Mondják tisztelt
hölgyeim és uraim! Vajon – nem lett volna mindez sokkal olcsóbb, és
mindenekelőtt sokkal humánusabb – hiszen hány ember életét menthettük volna meg
– ha még annak idején – a lepke érdekében hoztuk volna meg ezt a
határozatot? Hiszen a lepke jó előre –
még az ember számára teljesen elfogadható időben – jelezte, hogy valami olyan
változás van – amit mi, emberek okoztunk. Ha ezt időben megszüntettük volna –
bizony – nem lett volna sem angolkór, sem londoni katasztrófa.”
Ez a kérdés
indította el a természetvédelem első alapelvét.
Az alapelv
szükségességére nálunk is számos példa van.
Amikor a Sajó
völgyében megtelepedett az ember, minden település mentén sok-sok madár
fészkelt. Közönséges volt a szén-cinke is, meg a kék-cinke is.
Amikor működni
kezdett Kazincbarcikán a Borsodi Vegyi Kombinát – hatalmas kéményével okádta a
légszennyező anyagokat.
Egymástól
függetlenül két kutatócsoport is figyelte a gyár hatását. Egy madárgyűrűző
csoport észrevette, hogy – míg távolabb semmi baj nincsen – Kazincbarcikán nem
fészkel a kék-cinke. Ugyanebben az időben egy orvos-csoport megállapította,
hogy az országos átlaghoz képest, mintegy 3 %-kal nőtt a tüdőrák-esetek száma.
Aztán – egy idő
múlva eltűntek a széncinke fészkek is. De – mire ez bekövetkezett, a
tüdőrák-esetek száma 5 %-ra emelkedett.
Aztán felszerelték
a levegőtisztító berendezést. Kiválóan működött – hatására a széncinke ismét
fészkelt a városban és annak környékén. De – a kék cinke nem tért vissza.
Felmerül a kérdés: vajon – jó-e az a környezetvédelmi norma, ami az embernek
talán megfelel, de a kék cinkének nem. Mert hiszen – amikor az ember ott
megtelepedett – a kék cinke is ott élt. Vajon minden tényezőre figyelünk,
amikor kihagyunk olyasmit, amire az emberrel együtt élő madárnak szüksége van?
Milyen váratlan hatás érheti az embert ott, ahonnan a kék cinke menekül?
A hetvenes években
amolyan ironikus (vagy talán inkább a „flúgos” biológusokon élcelődő blőd)
cikkezés folyt arról – hogy pusztul a vak rák. Nahát – micsoda kár éri szegény
Balogh professzort – ha elmegy Aggtelekre, és ott nem tud elegendő vak rákot
fogni.
Az aggteleki
Baradla-barlangban él egy apró rák faj, amelynek – mivelhogy évezredek óta
sötétben tartózkodik – visszafejlődött a szeme. Ritkaság – és mert a jégkorszak
utáni evolúció szép példája, egyben ,,muzeális érték” is.
Csakhogy – amikor
az ember megtelepedett az Aggteleki karsztvidéken – a vak rák már régóta ott
élt. Abban a karsztvízben – amely az egész Torna-vidék minden településének az
ivóvíz bázisát adja. A természetvédelemnek nem azt kell vizsgálnia, hogy hány
darab vak rák példány él a föld alatt, hanem azt, hogy miért pusztul. A vak rák
pusztulása jelzi, hogy valami olyan kedvezőtlen változás van, ami indokolja a
víz minőségének hathatós elemzését.
A „flúgos”
biológusok igyekezete sikerrel járt, Csehszlovák területen megtalálták azt az
emberi szennyező forrást, amely nitrátot juttatott a karsztvízbe.
A nitrátról
tudjuk, hogy súlyos mérgezést (methemoglobinózist) okoz. Ezért figyelték alapos vizsgálatokkal pl. a
Nagybátony, Kisterenye környéki kutakat. Amikor az ott élő optimális zöld-alga
mennyiség eltolódott a kék-algák felé, meg kellett mérni a nitrát-tartalmat. A
mérés eredménye pozitív volt, ezért zacskós víz kiosztásával sikerült – főleg a
csecsemők – egészségét megvédeni.
***
Az indikátor-elv tehát
kimondja:
A ritka fajok és
társulások azért olyan ritkák, mert a jelenlegi (az emberre nézve kedvező)
életfeltételek számukra nem olyan jók, hogy el tudjanak szaporodni, de nem is
olyan rosszak, hogy kipusztuljanak. Ún. ökológiailag labilis helyzetben vannak,
és ha ez a helyzet bármely irányban megváltozik, ők (mint a műszer 0-án álló mutatója) azonnal jelzik. Vagy
azzal, hogy még ritkábbá válnak, vagy azzal, hogy elkezdenek szaporodni. Ilyen
esetben a természetvédelem feladata az, hogy megvizsgáljuk a változás okát, és
ha az az emberre nézve kedvezőtlen, tegyük meg a szükséges környezetvédelmi
intézkedéseket.
A méréses
megfigyelések nem pótolják a természetvédelemnek ezt a szerepét. Ez a monitoringnak nevezett eljárás csak akkor
használható, ha tudom, hogy mit, mikor, mivel, hogyan és miért mérek. Ha egy
adott helyen tíz paraméterre működik a rendszerem, és a változás egy
tizenegyedik tényezőben, három kilométerrel arrébb történik, a műszerek semmit
se jeleznek. Az élővilág viszont mindenütt jelen van és minden változásra igen
rugalmasan reagál. Ha észlelem a változást, akkor azt is tudom, hogy mikor, mit
mérjek.
2. A génbank-elv
Az élővilág
fejlődése évmilliók óta állandó és folyamatos. Ma olyan fajok élnek, amelyek
életfeltételei lehetővé teszik azt is, hogy az ember életfeltételei is
megvalósuljanak. Olyan fajok élnek körülöttünk, amelyek szervesanyagai
táplálékul, orvosságul, nyersanyagul stb. szolgálnak. Ha ezek közül valamelyik
kipusztul, az - az ember számára mindenképp - veszteség.
Számos olyan
példát ismerünk, hogy korábban károsnak tartott fajokról később kiderült, hogy
nélkülözhetetlen gyógyszert szolgáltatnak.
Aki kezébe veszi a
Révai-lexikon első kötetét – 1911-ben jelent meg –, és felüti az Anyarozs c.
szócikket – érdekes dolgokat olvashat.
Az anyarozs egy
élősködő gombafaj, amely a gabonaféléket – leginkább a rozst – támadja. Sajnos nemcsak
a rozsvetésben okoz kárt, de az emberre is mérgező. Ha megőrölve a lisztbe
kerül, igen súlyos mérgezést (ideggyulladást, izomrángást - de leggyakrabban:
halált - okoz.)
Ezért az említett
szócikk mindent elkövet azért, hogy meggyőzze az olvasót az irtás
szükségességéről. Az anyarozst (Claviceps purpurea) pedig csak éppen
trágársággal nem illeti – de azon túl, minden rosszat elmond róla.
Aztán – öt évvel
később, 1916-ban fontos felfedezés született. A tudomány rájött, hogy a
mérgezettekben azért okoz izomrángást, mert izomösszehúzó hatása van. Ha megfelelően adagolják, súlyos vérzéseket
lehet vele csillapítani, mert összehúzza az érfalak izmait. De még ennél is fontosabb a méh-összehúzó
hatása.
1916 előtt az
egész „civilizált” világban (Európában, Észak-Amerikában, és a technikailag
fejlett Ázsiai országokban – vajon miért itt, és nem a „primitívebb”-nek
mondott kultúrákban?) hihetetlen problémát okozott, hogy az összes szülések
számának mintegy 4 %-a végződött az újszülött halálával. Szülés közben
egyszerűen „elfogyott” a kismama ereje, és „fájás elégtelenség” miatt nem
tudott a kisbaba időben világra jönni. Születése közben – megfulladt.
Ha valaki járt már
az Orvostörténeti Múzeumban – láthatta, hogy miként próbáltak ilyenkor
segíteni. A „fogós műtét” minden anyuka rémálma volt –, mint a középkori
kínzóeszközök, olyanok voltak az ilyenkor alkalmazott orvosi műszerek. De – a
bennrekedt kisbabát valahogyan csak ki kellett szedni – ha másképpen nem, hát
darabokban. Ha ez nem sikerült –
mindketten meghaltak.
És – akkor jött az
anyarozs.
Ha gyengültek a
fájások – anyarozs-kivonatot injekcióztak a bajba került kismama vénájába. És
az eredmény?
A 4 %-os halálozást, egyik napról a másikra,
0,2 %-ra sikerült leszorítani. Azaz – minden 20 ilyen halálraítélt kisbabából –
19 életben maradhatott!!!
Ma már nem ezt
követi a szülészet. De – az anyarozsnak köszönhető, hogy megszületett a
megoldás: ma már tud a gyógyszeripar emberi oxitocint előállítani –
méh-összehúzó hormon – és, hogy ennek segítségével számos, tragikusan induló
szülés végződik úgy, hogy a végén mindenki boldog lesz.
Alig múlt el 12
év, és szinte szóról-szóra megismétlődött ugyanez a történet. Itt is egy
kártékony gomba – a penész – a főszereplő. A háziasszonyok azért ismerték, mert
tönkretette a befőttet a kamrában, és mert a penészes ételeket ki kellett
dobni. A rotterdami élelmiszer raktárakban többször is okozott gazdasági
katasztrófát – hogy sok-sok tonna élelmiszert tett használhatatlanná.
Aztán 1928-ban és
29-ben csodálatos dolog történt. Alexander Fleming észrevette, hogy a penészgombából
(Penicillium notatum) kiáramló hatóanyag úgy képes elpusztítani a
baktériumokat, hogy közben az emberi sejtek nem károsodnak.
Azt írja 1929-ben:
„olyan anyag ez, amely nemcsak a gennykeltő baktériumokat pusztítja el, de még
a tüdőgyulladást is meggyógyítja.”
Valóban – a
tüdőgyulladás (baktériumos tüdőgyulladásról van szó) mortalitása akkortájt 90 %
felett volt. Azaz: aki tüdőgyulladást kapott, annak nemigen volt esélye arra,
hogy életben maradhasson.
Mióta
antibiotikumokat használunk – azóta a tüdőgyulladás nem számít veszélyes
betegségnek. Ha nem lép fel szövődmény, vagy egyéb komplikáció – a tüdőgyulladásban
fekvő betegnek nemigen van félnivalója.
***
Mi volna ma, ha
ezeket még a felfedezés megszületése előtt kipusztítottuk volna?
Akkor talán még ma
is a fogós műtét, vagy a forralt bor volna ezeknek a bajoknak az ellenszere?
Mi lenne, ha ma
már nem élnének olyan fajok, amelyekből táplálékainkat állítjuk elő?
***
A génbank-elv
lényege:
A tudománynak minden olyan fajra szüksége van, amely az emberi
környezet természetes tagja. Függetlenül attól, hogy mai nézeteink szerint azok
károsak, vagy hasznosak-e? A kárt okozó fajokat lehet, sőt kell is ritkítani,
de csakis szakember irányításával, tervszerű munkával úgy, hogy ki ne
pusztuljon („Irtani, de nem kiirtani!”)! A hasznos fajokat fenn kell tartani, a
maguk genetikai sokféleségében meg kell őrizni, és - mint a bankból a pénzt -
szükség esetén igénybe venni.
(Ne tévesszük
össze a bank szót a széf vagy a trezor szavakkal. A génbank-elv nem azt jelenti, hogy
állatkertben vagy agrárparcellákon
őrizzük a kihalófélben lévő fajok szerencsés egyedeit. Hanem azt, hogy
természetes élőhelyükön úgy tartjuk őket, mint a bankban a pénzt. Szükség
esetén felhasználásra.)
3.
Az egyensúly elve
A tömegmegmaradás
törvénye is, az energia-megmaradás törvénye is érvényes valamennyi élőlényre.
Ez a csupa "is" mondat fontos megállapítás, mert ebből következik a
biomassza konstanciájának törvénye (is).
Az élőlények teste
négy fő elemből; szénből, oxigénből, nitrogénből és hidrogénből áll. Szénből –
a levegő szén-dioxidja révén; oxigénből és hidrogénből – a víz H2O tartalmából
– korlátlan mennyiség áll rendelkezésre. A nitrogén – igaz a levegőben ez is
korlátlan mennyiségben állhatna rendelkezésre – mégis korlátozó tényező. A
levegő nitrogénjét csak a nitrifikáló mikroorganizmusok képesek hasznosítani –
a magasabb rendű élővilágnak nitrogén-vegyületekre van szüksége. Vagyis – a
meglévő négy elemből csak annyi élő anyag keletkezhet – amennyi beépíthető
nitrogén van.
Nem szerepel a
négy fő elem között a foszfor. (Meg pl. a kén, meg az ún. mikroelemek sem.) Ez
is korlátozó tényező. Ha egy élőlény testének felépítéséhez nincs elegendő
foszfor – az élőlény nem tud létrejönni.
Az élő anyag
szakkifejezés. Nem csak az éppen életben lévő szerves anyagot jelenti, hanem az
elhalt élőlények lebomlóban lévő, és a beépülésre (élővé válásra) váró, erre
alkalmas anyagokat is.
Ennek a
szakkifejezésnek a tudományos elnevezése – a biomassza.
A biomassza
össztömege pontosan annyi, amennyinek létrejöttét a legkevesebb rendelkezésre
álló anyag lehetővé teszi (minimumanyagok).
Ez geológiai
időkön át, állandó szám. Megváltozni csak akkor képes, ha valamilyen nagy
környezeti változás miatt (például vulkánkitörés) valamelyik minimumanyag
mennyisége megváltozik. Mondjuk, ha foszfor jut az élőlények szférájába
(bioszféra), megnőhet, ha eltűnik valamennyi valamelyik minimumanyagból – akkor
csökken a biomassza mennyisége.
A karbon-korban
lényegesen nagyobb volt a biomassza össztömege, mint manapság. A zöld növények
szinte úsztak a táplálékban – hiszen a légkör szén-dioxid tartalma
hozzávetőlegesen 8 % volt. (Ez becsült adat – ismerjük a Föld karbon-kori
mészkő-készletének tömegét. Könnyű kiszámítani, hogy ennyi mészkő képződéséhez mennyi
szén-dioxid megkötésére volt szükség.) A
légkörben ammónia is volt, így a nitrogén sem volt korlátozó tényező. Aztán
egyszer csak eltűnt a szén-dioxid – következett az ún. oxigénes fázis (lásd:
Szádeczky-Kardoss Elemér mérései). A szén hirtelen korlátozó tényezővé vált,
ennek következménye – a teljes klímaváltozás mellett – az ún. permi pusztulás.
A perm-korszakban, éppen a biomassza tömegének csökkenése miatt, az addig élő
fajok nagy része kipusztult. (Nem volt miből szaporodni!)
A középkor ismét
biomassza növekedést hozott. A triászban gyors ütemben, egymás után jelentek
meg az új fajok. Mert „volt miből”. A jurában (a jura-mészkő tömegéből
következtetve) a légkör szén-dioxid tartalma mintegy 1,5 % volt. Hihetetlenül
gazdag növényvilág alakult ki, és erre a hatalmas biomassza tömegre az
állatvilág is gazdagon építkezhetett. A megevett növények élő anyagából óriási
méretű állatok jöttek létre (gondoljunk csak a dinoszauruszokra, vagy a
tengerek még nagyobb termetű vízi állataira). Aztán ennek is vége lett. Azok az
élőlények, amelyek a 1,5 %-os szén-dioxid atmoszférában könnyedén lélegezni
tudtak, hirtelen más összetételű levegőbe kerültek. Természetes, hogy ismét
nagy pusztulás következett – csak azok az élőlények maradhattak életben,
amelyek számára megfelelt az új – a harmadkori – klíma, és elegendő volt a
megmaradt biomassza.
Aztán ismét
klímaváltozás következett. Jött a negyedkor, vele a jégkorszak(ok), és a
jégkorszak utáni, igen erősen változó éghajlat. Ebben a (holocén) mai korban
adott a biomassza tömege. Csak annyi tonna élőlény élete lehetséges a Földön,
amennyi a mai biomassza tömegéből kialakulhat.
Az élőlények
össztömege tehát adott, változatossága, fajgazdagsága azonban az igen erősen
változékony klíma miatt rendkívül sokszínű. (Biodiverzitás)
A klímaváltozás
napjainkig folyamatosan tart. Ha egy faj emiatt kipusztul – pl. a mamut, vagy a
moa –, élő anyagából egy másik faj gyarapszik.
Ma a légkör
szén-dioxid tartalma: 0,03 %. Igen szegény – a gazdag szén-dioxidos korokhoz képest
–, de a mai biomasszában ez nem korlátozó tényező. Ma olyan fajok élnek,
amelyeknek ennyi CO2 – éppen elég. Ezt a mennyiséget az emberi tevékenység ma
még nem változtatta meg – a növényvilág képes egyensúlyban tartani. (Az 1980-as
években kitört Amerikában a Szent Heléna vulkán. Néhány hétig tartó működése
alatt kb. százszor annyi szén-dioxidot lövellt a levegőbe, mint az elmúlt száz
év egész ipari szennyezése. A légkör szén-dioxid tartalma mégsem változott,
mert a meglévő biomassza beépítette. Azaz – dúsabbá vált az élő növényzet, a
talajban lévő „holt biomassza” - a fotoszintézis révén - élővé vált.
Mindnyájan
ismerjük ezt az egyenletet: 6CO2 + 6H2O = C6H12O6 + 6O2 (Hogy is van ez? Aki
elvégezte az általános iskolát, könnyedén ellenőrizheti: 264 kiló szén-dioxidból
meg 108 kiló vízből 180 kiló glükóz meg 192 kiló oxigén keletkezik!)
Ez a fotoszintézis
kémiai folyamata, amely során szén-dioxidból és vízből glükóz (szőlőcukor) és
oxigén keletkezik. A glükóz minden élő szerves anyag alapvegyülete. Ebből keletkeznek
pl. a gabonaszemek. Számtalanszor halljuk, hogy egy-egy hektáron mennyi búza
termett. De, hogy mennyi szén-dioxid kell ahhoz, hogy megteremhessen egy kiló
kenyér – arról sohasem beszélünk.
Mire a búza
beérik, jelentős mennyiségű CO2-re van szüksége, és jelentős mennyiségű oxigént
bocsát a légkörbe. Vagyis: a szén-dioxid a légkörnek nem szennyezője, hanem az
élővilág számára legfontosabb alkotórésze. Abból lesz minden élő anyag, és
minden élőlény tápláléka! Ha a légkör CO2 tartalma mégis növekedne, annak nem a
szén-dioxid kibocsátás, hanem elsősorban az erdőirtás a közvetlen oka.
A trópusi
esőerdők, a hatalmas tajgák - és a fátlan, zöld gyepek is – fotoszintézisükhöz
táplálékul használják a levegőben lévő szén-dioxidot. Ha ezek helyére infrastruktúrát
(légkondicionált üvegtornyok, autópályák, repülőterek, aqua-parkok stb.)
telepítünk – nincs, ami helyreállítsa a légkör CO2 koncentrációjának
egyensúlyát. Egyre több lehet a szén-dioxid, és egyre kevesebb az oxigén.
Hiszen a fotoszintéziskor O2 szabadul fel.
Globális
felmelegedés valóban van, de annak – ma még - nem a szén-dioxid kibocsátás,
hanem az évmilliók óta permanensen tartó, állandó klímaváltozás az oka (Hő-paradoxon).
A jégkorszak nem a gyárkémények működése miatt múlt el. A gyárkémények másféle
katasztrófát okoznak.
Az
oxigéntermelődés másik nagy területe a tengerek vize. No, nem a H2O végzi a
fotoszintézist, hanem a benne élő – legtöbbjük szabad szemmel nem látható –
moszatok (fitoplankton) tömege. Bizonyos mennyiségű fitoplanktonnak adott
nagyságú térfogatra van szüksége. Ha ezt a térfogatot elfoglaljuk szennyezéssel
– úszó, lebegő szeméttömeg! –, kevesebb moszat fér el a vízben. Ezt a
folyamatot – különösen a beltengerekben – ma már látványosan érzékelhetjük.
A szén-dioxid
kvóta nem környezetvédelmi, hanem politikai fogalom. Aki kevesebb CO2-t bocsát
ki, annak annyival kevesebb az értékteremtő termelése. Ha lemondunk a
szén-dioxid kibocsátásról – azzal nem az „üvegházhatást” csökkentjük (hiszen a
növényvilág az általunk termelt szén-dioxidot is fotoszintetizálja), hanem
lemondunk saját iparunk bizonyos termelőhányadáról. Ha eladjuk a nekünk
engedélyezett kvóta egy részét – akkor sem a légkör lesz tisztább –, hanem a mi
iparunk válik szegényebbé. (Csak egy kis számolás: ha egy adott időpontban egy
üzem mondjuk 10 tonna szén-dioxidot bocsát a légkörbe, ugyanakkor a körülötte
lévő növényzet 11 tonna szén-dioxidot fotoszintetizál, akkor az adott időben a
karbonizációs ráta: -10 %)
***
Nem tartozik
szorosan ide, de ide kívánkozik még egy probléma. Az ún. ózonlyuk.
1959-ben
felfedezték, hogy a légkör védelmét ellátó ózonréteg lyukas. Az ózonlyuk
nagyjából az Antarktisz felett helyezkedik el, és elsősorban a déli félteke
klímájára van hatással. Ez a hatás az ember számára kedvezőtlen.
A magukat „környezetvédő
lobby”-nak nevező - ki tudja, milyen érdekeltségű - csoportok nemcsak a
„globális felmelegedés”, de az „ózonlyuk” ellen is nagy-nagy propaganda
hadjáratot folytatnak.
Arra azonban nem
tudnak válaszolni, hogy mióta van ózonlyuk. Száz éve? Százmillió éve? Mennyire
volt az ózonlyuk evolúciós tényező? Ha nem volt szerepe az evolúcióban, akkor a
tapírok, meg a lámák, kenguruk miért nem kapnak szemgyulladást ott, ahol az
északi félgömbről betelepített szarvasmarhák, meg birkák megbetegszenek? Miért
csak az európai (észak-amerikai) – szóval az europid rasszba tartozó emberek
számára ártalmas az ausztráliai napozás – az ottani bennszülöttek miért nem
betegszenek meg?
Vagyis – sem a
szén-dioxid, sem az ózonlyuk – egyelőre – nem borította még fel a légkör biológiai
egyensúlyát. Nekünk – embereknek – nem az a dolgunk, hogy kampányszerűen
harcoljunk ezek ellen, hanem hogy az egyensúly fennmaradására ügyelve –
alkalmazkodjunk. Nekünk - ebbe az egyensúlyba - bele kell illeszkednünk.
Vagyis a törvény: a
biomassza össztömege, geológiai korokon át, állandó.
E törvény ellen
egyedül az ember képes vétkezni. Természetesen nem csupán az élő környezet,
hanem mindenekelőtt a maga kárára. Pl. úgy, hogy mesterségesen tápanyagokat
visz be az élővilág működő rendszerébe (műtrágya, foszforbányászat). (A péti só
– NH4NO3 – annyi nitrogént juttat a talajba, amely megszünteti a nitrogén
minimumanyag jellegét). Ezzel megnöveli a biomassza mennyiségét – bőven
szaporodhatnak belőle pl. a termesztett növények.
Ezeket felhasználjuk – aztán
sorsára hagyjuk. Mi történik ezek lebomló anyagával? Beleilleszkedik-e az a - konstans
tömegű - biomassza működésének egyensúlyába? Vagy olyan élőlények kezdenek
belőle szaporodni, amelyek felborítják ezt az évmilliók alatt kialakult
egyensúlyt? Amelyek tönkreteszik az ember létfeltételeit biztosító működést?
Itt bizony fontos
feladat a talaj természetvédelme. A talajban élő mezo- és mikrofauna, az algák,
gombák, és elsősorban baktériumok szerepe a termőtalaj egyensúlyának
fenntartásában – az ember számára létfontosságú!
Szemléltetés
céljából két példát szoktunk felhozni: - hány szál hínár él a Balatonban?
Válasz: amennyi táplálékot talál magának.
A tavak egyensúlya
igen szemléletes lehet. Ha kisétálunk egy-egy tó partjára, háromféle típussal
találkozhatunk.
Lehet, hogy a tó
vize kristálytiszta, teljesen zavarmentesen átlátszó, hínárnak, nádszálnak,
vagy lebegő állatkának nyoma sincs benne. Természetes körülmények között
ilyenek pl. a vulkánokon csillogó tengerszemek. Az ilyen tóval óvatosnak kell lennünk,
mert vajon miért nincs benne az életnek nyoma? Valószínűleg azért, mert a
vizében oldott, mérgező anyagok vannak. Az ilyen tó alkalmatlan arra, hogy
benne az élet megtelepedhessen.
Más esetben észre
se vesszük, hogy hol is kezdődik a tó. Sétálunk a virágos réten, egyszer csak
már bokáig gázolunk a vízben. A tó vize nem is látszik, teljesen összefüggő,
zárt növénytakaró borítja. Azért van ez így, mert a tó vizében több az oldott
tápanyag, mint amennyire a benne élő növényeknek szüksége van. A növények
tetszés szerint szaporodhatnak, az élő biomassza növekedésének nem a tápanyag
hiánya, hanem inkább a helyhiány vet véget. Annyi növény él az ilyen tóban,
amennyi csak elfér benne.
(Más kérdés, hogy az ilyen tó előbb-utóbb
feltöltődik, végül beerdősödik – és mint tó, teljesen meg is szűnik. Lásd: az
eutróf tavak biotikus szukcessziója – ennek záró társulása - nálunk - a
gyöngyvirágos tölgyes. E folyamat időbeli lefolyása alkalmas lehet pl.
kormeghatározásra).
Harmadik
lehetőség, hogy a növények mozaikosan helyezkednek el a tóban. Az ilyen
vizekben megvannak az élet feltételei, de csupán annyi oldott táplálék van
bennük, amennyi egy bizonyos növénytömeg fenntartására elegendő. Az ilyen tóban
addig képesek az élőlények szaporodni, ameddig a testfelépítéshez szükséges
anyagok ott vannak a vízben. Ha beépültek az élőlények testébe – a további
szaporulatnak már nincs miből építkeznie. (Azt hiszem világos, hogy itt a
szaporodás szónak nem a szexuális értelmére kell gondolnunk. Nem az utódok
létrehozásáról, hanem egyedszám-növekedésről, össztömeg-gyarapodásról
beszélünk.)
Az ilyen tóban az
sem közömbös, hogy annak élővilága milyen fajokból áll. Ha a szakember
rápillant a növényzet faji összetételére – azonnal látja, hogy pl. az a víz
emberi fogyasztásra, ivóvíznek alkalmas-e?
Az ilyen tóban az
egyensúlyt semmi sem veszélyezteti. Ha valamely tápanyagból többlet kerül a
vízbe – azt a növényzet azonnal felhasználja. Úgy reagál rá, hogy néhány
szállal több hínár, vagy több nád képződik – de a víz koncentrációja nem
változik.
Ha sok műtrágya, szennyvíz, szerves- és
szervetlen tápanyag kerül a vízbe, akkor több, ha ügyelünk a tisztaságra, akkor
kevesebb vízi növény fejlődik benne.
Akkor van igazán baj, ha a tisztaságra nem vigyázunk, de a sok
kellemetlen hínárt kotrógéppel eltávolítjuk. Ha ott a hínár, akkor a táplálékot
adó szennyeződésből hínár lesz, a víz megtisztul.
Azaz – a „holt”
biomassza beépül a hínárok testébe –: élő anyaggá válik.
Ha nincs, ami
kiegye a táplálékot, a víz szennyezett marad. Vajon miféle fertőző baktériumok
lesznek abból a trágyaléből, amiből nem engedjük, hogy hínár legyen?
(Legintenzívebb
víztisztító működésük az úszólápoknak van. Ezek a sűrű vízinövény-szövedékből álló
képződmények úgy úsznak a víz felszínén, mint egy tutaj. Azért igen hatásosak,
mert ezeknek a gyökérzete is – nem a talajból – a nyílt vízből veszi fel az
oldott „táplálékot”. Szép úszólápjaink vannak a Velencei-tavon, meg a Duna
soroksári ágában. Ha azt akarjuk, hogy ezek a vizek sportolásra, emberi
pihenésre a lehető legalkalmasabbak legyenek, szigorúan kell vennünk az
úszólápok természetvédelmét.)
***
Másik példa:
Hány darab csótány szaladgál a
lakótelepen? Amennyi táplálékot talál
magának. Egy kiló elhullajtott morzsából, a szemétledobó csövének belsejéhez
ragadt ételmaradékból - nem lehet két kiló csótány. Ahol tíz kiló csótány van,
ott korábban minimum tíz kiló kosznak kellett lennie. Aztán jön a csótányirtó,
és lepermetezi őket rovarölő méreggel. Mi lesz a tíz kiló csótányból? Tíz kiló
döglött csótány. Azért, mert halálukkor elbújnak, még nem lesznek kevesebben.
Aztán szépen elkezdenek lebomlani. Vígan szaporodnak rajtuk a kórokozó
baktériumok, meg az allergiát keltő gombák. Megeszik őket a máshonnan előkerülő,
élő csótányok. Eredmény: a döglött csótányból táplálék, a táplálékból az élő
csótány petesejtje, abból pedig fiatal, élő csótány lesz. Íme; a csótányok
számára mindaddig van feltámadás, amíg az anyacsótányoknak van mit enniük.
Teljes mértékben igaza van annak a tanító
néninek, aki arra tanítja az első osztályosokat, hogy ,,Ne dobd el a szemetet,
mert az a saját lábán visszajön, és bemászik az uzsonnás táskádba!" - Ugye
értjük, hogy hogyan?
Ez az alapelv tehát azt mondja
ki, hogy: az ember számára kedvező biológiai egyensúlyt fenn kell
tartani. A biomassza konstanciájának egyensúlyát tápanyagterheléssel
felborítani nem szabad.
Leginkább emberi
hatásra van még egy feltűnő biomassza-jelenség. Mivel a biomassza össztömege
állandó - egyik élőlény csakis a másik rovására szaporodhat. Ha egy szavannán
elszaporítjuk a szarvasmarhát – azok lelegelik azt a füvet is, amiből az
antilopok, vagy a zebrák testének kellene felépülnie. Tehát – ahány kilóval
több tehén legel a szavannán, annyi kilóval kevesebb lesz ott a zebra. Aztán –
a marhahúst megeszi az ember. Ha követjük az egész táplálékláncot – beláthatjuk
–, azért fogyatkoznak a „veszélyeztetett” fajok, mert lassanként átalakulnak
emberhússá.
1950-ben két
milliárd ember élt a földön. Ma ennek több mint háromszorosa. Miből épült fel a
hat-hét milliárdnyi ember teste? Csakis abból a biomasszából – amiből nem
szaporodhattak más élőlények.
Tipikus konkrét
példa a Dodó. Ez egy nagytermetű (az ember derekáig ért), a galambok
rokonságába tartozó madár volt. Mauritius szigetén élt. Ellensége nem lévén –
nem volt benne sem félelem, sem menekülő ösztön. Az arra vetődő tengerészek
könnyedén megfogták – és megették.
A XVIII. század
során teljesen kipusztult. Azaz – átalakult emberhússá.
4.
Az élő múzeum elve
Akiben kialakult
egy határozott környezeti értékrend, az környezetének tárgyait értékük szerint
megbecsüli. Ha a régésznek joga van értékesnek tartott tárgyait őrizni és azok
értékét a nem-régészekkel beláttatni, megértetni és elfogadtatni, ha a
néprajzos, a történész, az iparkedvelő, a műkincs-szakértő ugyanezt teszi, és
teheti, sőt kell tennie, akkor fontos, hogy a természetvédelem is óvja azokat
az értékeket, amelyek a tudomány számára (is) fontosak. A ritkaságok, kuriózumok
megóvása nem szaktudományos, hanem kulturális kérdés. A művelt ember nemcsak a
festményeket és a régi fegyvereket nem rongálja, hanem a védett virágokat se
tépkedi, a védett hüllőket és kétéltűeket se tapossa. A művelt ember nem
legelni, hanem élményt gyűjteni jár a természetbe.
A nyilvános
természetvédelmi területeknek ugyanaz a szerepe, mint a múzeumok bármelyikének.
Csak éppenséggel nem a művészeti, hanem a tudományos kultúránkat gyarapítják.
Élő természettudományi múzeumok.
5.
A környezetvédelem elve
Az volna az
ideális, ha a természetvédelem olyan hatékony lehetne, hogy környezetvédelmi
intézkedésekre, környezeti kárelhárításra ne legyen szükség. Ha nem szennyezzük
a vizeket, nincs szükség víztisztításra. Ahol nem szaporodik a csótány, ott
nincs szükség védekezésre. Kb. úgy volna jó, ha a természetvédelem úgy működne,
mint a tűzrendész. Ahol nem üt ki a tűz, ott nem kell a tűzoltónak dolgoznia.
Sajnos a
valóságban ez nem így van. Minduntalan keletkeznek körülöttünk olyan környezeti
károk és veszélyek, amelyeket már nem lehet preventív védelemmel elhárítani.
Márpedig a környezetvédelem lényege az, hogy a keletkezett veszélyeket és
károkat el kell hárítani. Mindenesetre, minél jobban működik a
természetvédelem, annál kevésbé van szükség környezetvédelemre. A
természetvédelem a környezetvédelem prevenciója.
Helytelen
felfogás; hogy sokan csak az élő múzeum elvet tekintik természetvédelemnek. A
természetvédelem lényege a másik három alapelv. Úgy kell élnünk, hogy ne
lépjünk ki az ember számára létfontosságú természetes környezet (az élővilág)
korlátain kívülre. Akkor biztos, hogy semmilyen környezetvédelem körébe tartozó
baj nem érhet bennünket, mert mi magunk is az élővilág része vagyunk.
*******
Utóirat 2018-ból, mely szöveg nem szerepel az eredeti publikációban:
Manapság két
indikátor-elvi problémánk van:
1. Mi az oka a
fecskék igen látványos ritkulásának?
2. Mi az oka az
éjjeli pávaszem lepkék szinte teljes eltűnésének?
A zöld területekre
telepített naperőművek környezetszennyező hatásáról sohasem esik szó. A
naperőmű panelek árnyékot vetnek a gyepre. Az árnyék alatti
fotoszintézis-teljesítmény az eredetinek kb. 10 %-a csupán.
Ide tartozik a
fűnyírás és a gyomirtás kérdése is. (Persze nem a kertek, parkok ápolását kell
elleneznünk – hanem az élő zöld növények fotoszintézisére kell gondolnunk.) Egy
tíz cm hosszú fűszálnak van valamennyi fotoszintézise. Ha levágom 5 cm-re,
akkor fotoszintézise a felére csökken.
Ha valahol van egy
zölden virító, de csúnyának ítélt gyomterület – hát az is fotoszintetizál. Ha
vegyszeres gyomirtóval elpusztítom – elhalt, barna kórókból álló, ugyanolyan
csúnya, de teljesen haszontalan terület lesz belőle.
(Forrás: Filozófiai Vitakör)
------------------------------------------------------------
(Fotó: Polgár Julianna (JulCSIllag-fotó®))
------------------------------------------------------------
Szerző/Nyelvi lektor/Korrektor/Leközlő:
Polgár Julianna
(szerk.- és fotórip.,
könyvtáros - volt Duna TV, MTI;
főszerkesztő - POLGÁRI ÖSSZMAGYAR ÖRÖMHÍR MÉDIA;
GYÖNGYSZAVÚ MÚZSA
MÉDIA - gyongy.pol.dtv.mti8@gmail.com;
budapesti tudósító -
HUNSOR.SE; Szabad Szalon (SK) - pjulcsillag8@gmail.com);
06-30/859-33-35;
https://hu.wikipedia.org/wiki/Polg%C3%A1r_Julianna
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------
POLGÁR JULIANNA KÉPRIPORTJA
